Vajon milyen érzés lehet megöregedni? A legtöbb halandó bármit megadna a halhatatlanságért, de szerintem soha nem gondoltak még bele, hogy az mivel is jár. Mi értelme a halandóságnak, ha egyedül vagy?
-Moon! Jó reggelt Kicsim - jelent meg a felügyelőm a szobám ajtajában.
-Szia Irish! - töröltem meg fáradtan szemeimet, majd egy nyújtózás kíséretében felültem.- Hány óra van?- hunyorogtam a hirtelen érkezett napfény miatt.
-Még van egy órád iskola kezdésig - rakta le az éjjeli szekrényemre a kis tálcát, amit eddig kezeiben tartott. Egy fáradt nyögés hagyta el ajkaimat, miközben az ágyból kászálódtam kifele, bár még volt időm, suli előtt be szerettem volna menni Travishez, aki a szomszédunk és egyben a legjobb barátom is, bár nem tudja, hogy ki is vagyok igazából, de ez így van jól. Szomorúan érzékeltem, hogy péntek van és egyben július közepe is, így megint elbúcsúzhatok az iskolámtól, mivel jövőre ugyancsak máshova fogok járni, a szabályok miatt. 19 éves vagyok, de már negyedszerre jártam ki az egyetem első osztályát, mivel én is Kiválasztott vagyok, így sajnos nem öregszem, igaz, csak 3 éve lettem én is ilyen. Nem vagyunk sokan, de mindenki szívesen cserélne egy halandóval, mivel ez az élet csak szenvedésből áll. A fiatalabbaknak vannak felügyelőik, akik ugyancsak Kiválasztottak. Én Irisht kaptam, aki 36 éves és van egy párja, akit igazából a Mindenható rendelt mellé, de nagy szerencséjükre egymásba szerettek, így boldogak. A felügyelő apám neve Greg, de nem sokat szoktunk együtt lenni, mert folyamatosan dolgozik, ahogy Irish is, de ő reggelente azért még itthon van, mikor felkelek. Gyorsan magamra kapkodtam pár rongyot és már mentem is a mellettünk lévő, hatalmas, fehér palotába, ahova kopogás nélkül léptem be, mivel tudtam, hogy drágalátos barátom, Travis még nagyban alszik. Ismerem őt eléggé. Lassan lépkedtem a szobája felé és egy elég hangosra sikeredett csatakiáltással rúgtam be a szobája ajtaját, mire riadt képpel bámult rám. Hatalmas röhögés szakadt elő mellkasomból és levetettem magam mellé, mire dühösen figyelte az arcomat.
-Jó reggelt Manó! - bújtam közel mellkasához.
-Neked is! Csak, hogy tudd, igazán gyűlöllek! - kezdett el csikizni, amivel tudja, hogy az őrületbe tud kergetni, mivel tudni illik, hihetetlenül csikis vagyok. Már folytak a könnyeim, mikor végre abbahagyta a kínzásomat és csak ültünk egymással szemben, mint egy normális baráti pár, de mindketten tudtuk, hogy ma vége lesz mindennek.
-Hiányozni fogsz - néztem le inkább kezeimre, melyek hanyagul pihentek ölemben. Megéreztem Travis puha kezét állam alatt, majd óvatosan felemelte, hogy a szemébe nézzek. Éreztem, hogy végigfut az első könnycsepp az arcomon.
-Ne sírj, Moon, kérlek! Annyira csodálatosak a szemeid, hadd élvezzem még a csillogó, feledhetetlen kékségeket, melyek 1 éve rabul ejtettek és máig sem engedtek el - törölte le óvatosan, hüvelykujjával a kósza, vizes csíkot arcomról.
-Soha nem volt nálad jobb barátom, Trav. Nagyon fogsz hiányozni - bújtam kemény mellkasához és karjait óvóan körém fonta, amitől kellemes biztonság érzetem támadt. Erőteljesen szívtam magamba férfias tusfürdőjének illatát, majd elengedett, így hátrébb csúsztam az ágyán. Lehajtott fejjel méregette az ágyneműjét, mire újra előtört belőlem egy apró könnycsepp.
-Jó reggelt Manó! - bújtam közel mellkasához.
-Neked is! Csak, hogy tudd, igazán gyűlöllek! - kezdett el csikizni, amivel tudja, hogy az őrületbe tud kergetni, mivel tudni illik, hihetetlenül csikis vagyok. Már folytak a könnyeim, mikor végre abbahagyta a kínzásomat és csak ültünk egymással szemben, mint egy normális baráti pár, de mindketten tudtuk, hogy ma vége lesz mindennek.
-Hiányozni fogsz - néztem le inkább kezeimre, melyek hanyagul pihentek ölemben. Megéreztem Travis puha kezét állam alatt, majd óvatosan felemelte, hogy a szemébe nézzek. Éreztem, hogy végigfut az első könnycsepp az arcomon.
-Ne sírj, Moon, kérlek! Annyira csodálatosak a szemeid, hadd élvezzem még a csillogó, feledhetetlen kékségeket, melyek 1 éve rabul ejtettek és máig sem engedtek el - törölte le óvatosan, hüvelykujjával a kósza, vizes csíkot arcomról.
-Soha nem volt nálad jobb barátom, Trav. Nagyon fogsz hiányozni - bújtam kemény mellkasához és karjait óvóan körém fonta, amitől kellemes biztonság érzetem támadt. Erőteljesen szívtam magamba férfias tusfürdőjének illatát, majd elengedett, így hátrébb csúsztam az ágyán. Lehajtott fejjel méregette az ágyneműjét, mire újra előtört belőlem egy apró könnycsepp.
-Nem szeretem amikor sírsz - rázta meg a fejét egy apró mosollyal, mire nekem is akaratlanul felfele görbültek az ajkaim. - Szeretném, ha ez a nap lenne életed legjobb napja - csúsztatta kezét a tenyerembe és óvatosan ölébe kapott, így szállt ki az ágyból. Kuncogva puszikat nyomtam kissé borostás arcára, amíg le nem rakott a babzsák foteljébe, ami tökéletesen passzolt a zöld színű szobájába. Hatalmasat sóhajtva néztem körbe, talán utoljára a hatalmas szobában, amiben olyan rendetlenség volt, hogy esküszöm, szerintem meg sem tudnám mondani, hogy milyen színű a szőnyege. Ezen a gondolaton újra csak mosolyognom kellett, minek hatására a barna hajú srác kételkedve épelméjűségemben pillantott rám. Csak legyintettem egyet és kimentem a folyosóra, hogy felöltözhessen.
-Indulhatunk? - emeltem tekintetemet rá, mikor már felöltözve állt előttem, mire csak némán bólintott egyet. Nem szerettem volna barátot találni, mivel tudtam, hogy csak egy évünk lenne együtt, de bunkónak sem szerettem volna tűnni, így hagytam Travist, had közeledjen, mire, hopp! Legjobb barátok lettünk és így nagyon fáj, hogy el kell mennem. Még elég kezdő vagyok és el kell sajátítanom, hogy hogyan kell ügyesen tovább lépni és egyszerűen elfelejteni a múltat.
-Min gondolkodsz ennyire? - éreztem meg, hogy óvatosan átkulcsolja a kezemet, mire egy apró sóhaj hagyta el számat.
-Azon, hogy olyan rossz, hogy el kell mennem - rúgtam bele egy apró kis kőbe erősen, mire szép ívet leírva belepottyant a kis tóba, ami a házunktól 100 méterre van. Nagyon sokat jártunk ide, mi ketten, szinte minden nap, de most ezek a pillanatok olyan távolinak tűntek, mintha meg sem történtek volna.
-Biztos, hogy fogunk még találkozni - húzott magával szembe és lágyan végigsimította az arcomat. Halvány pír kúszott arcomra, bár ez nem érintésének szólt, sokkal inkább a bennem tomboló tűz mutatkozott meg orcáimon. Legszívesebben ordítottam volna és valakit jól megvertem volna, de természetesen nem tettem.
-El fogunk késni - léptem újra mellé és folytattuk az utunkat. Mikor megpillantottam az iskola épületét, éreztem, hogy egy hatalmas gombóc nő a torkomba, ami nem is szeretett volna onnan távozni, így fájó szívvel, elszorult nyelőcsővel léptem be az épület előtti hatalmas kapun. Már negyedik alkalommal csinálom ezt, mégis most fáj eddig a legjobban. Soha nem voltam gyenge és most mégis úgy érzem, hogy egyszerűen elhagyott az erőm. Abban a pillanatban, hogy beléptem az osztályba egy apró alak csapódott nekem teljes erejéből. Szorosan tartottam magamhoz Lilien, a barátnőm kicsi termetét. Hangosan szipogott és éreztem, hogy könnyei eláztatták pólómat, de abban a pillanatban ez teljesen hidegen hagyott.
-Ugye tudod, hogy ez nem fair, hogy itt hagysz? - mosolygott nedves szemeit törölgetve.- Nagyon fogsz hiányozni! - vont mellkasához újból, így szinte lélegezni sem bírtam. Fájó lelkem egyre csak lüktetett, időt sem hagyva a felejtésre.
-Te is nekem, de hidd el, hogy biztos jön majd valaki nálam sokkal érdekesebb és már nem is fogsz emlékezni arra az unalmas csajra, akinek még a haja is unalmas - grimaszoltam, mire elnevette magát.
-Soha nem foglak elfelejteni, Moon, soha. Na most hagylak menni, mert már Travis mérgesen néz rám - kuncogott és meglökött a srác felé, akire így egyenesen ráestem. Ahogy felnéztem összetalálkozott tekintetünk, mire mindketten felröhögtünk, mint két retardált fóka.
-Jobb lenne ha vigyáznál magadra, mert így nem engedhetlek sehova, még bajod esik - segített a helyemre ülni. Hatalmas sóhajok közepette vettem tudomásul, hogy az osztályfőnökünk belépett a terembe, így hivatalosan is kezdetét vette az utolsó tanítási napom ebben az iskolában.
-Indulhatunk? - emeltem tekintetemet rá, mikor már felöltözve állt előttem, mire csak némán bólintott egyet. Nem szerettem volna barátot találni, mivel tudtam, hogy csak egy évünk lenne együtt, de bunkónak sem szerettem volna tűnni, így hagytam Travist, had közeledjen, mire, hopp! Legjobb barátok lettünk és így nagyon fáj, hogy el kell mennem. Még elég kezdő vagyok és el kell sajátítanom, hogy hogyan kell ügyesen tovább lépni és egyszerűen elfelejteni a múltat.
-Min gondolkodsz ennyire? - éreztem meg, hogy óvatosan átkulcsolja a kezemet, mire egy apró sóhaj hagyta el számat.
-Azon, hogy olyan rossz, hogy el kell mennem - rúgtam bele egy apró kis kőbe erősen, mire szép ívet leírva belepottyant a kis tóba, ami a házunktól 100 méterre van. Nagyon sokat jártunk ide, mi ketten, szinte minden nap, de most ezek a pillanatok olyan távolinak tűntek, mintha meg sem történtek volna.
-Biztos, hogy fogunk még találkozni - húzott magával szembe és lágyan végigsimította az arcomat. Halvány pír kúszott arcomra, bár ez nem érintésének szólt, sokkal inkább a bennem tomboló tűz mutatkozott meg orcáimon. Legszívesebben ordítottam volna és valakit jól megvertem volna, de természetesen nem tettem.
-El fogunk késni - léptem újra mellé és folytattuk az utunkat. Mikor megpillantottam az iskola épületét, éreztem, hogy egy hatalmas gombóc nő a torkomba, ami nem is szeretett volna onnan távozni, így fájó szívvel, elszorult nyelőcsővel léptem be az épület előtti hatalmas kapun. Már negyedik alkalommal csinálom ezt, mégis most fáj eddig a legjobban. Soha nem voltam gyenge és most mégis úgy érzem, hogy egyszerűen elhagyott az erőm. Abban a pillanatban, hogy beléptem az osztályba egy apró alak csapódott nekem teljes erejéből. Szorosan tartottam magamhoz Lilien, a barátnőm kicsi termetét. Hangosan szipogott és éreztem, hogy könnyei eláztatták pólómat, de abban a pillanatban ez teljesen hidegen hagyott.
-Ugye tudod, hogy ez nem fair, hogy itt hagysz? - mosolygott nedves szemeit törölgetve.- Nagyon fogsz hiányozni! - vont mellkasához újból, így szinte lélegezni sem bírtam. Fájó lelkem egyre csak lüktetett, időt sem hagyva a felejtésre.
-Te is nekem, de hidd el, hogy biztos jön majd valaki nálam sokkal érdekesebb és már nem is fogsz emlékezni arra az unalmas csajra, akinek még a haja is unalmas - grimaszoltam, mire elnevette magát.
-Soha nem foglak elfelejteni, Moon, soha. Na most hagylak menni, mert már Travis mérgesen néz rám - kuncogott és meglökött a srác felé, akire így egyenesen ráestem. Ahogy felnéztem összetalálkozott tekintetünk, mire mindketten felröhögtünk, mint két retardált fóka.
-Jobb lenne ha vigyáznál magadra, mert így nem engedhetlek sehova, még bajod esik - segített a helyemre ülni. Hatalmas sóhajok közepette vettem tudomásul, hogy az osztályfőnökünk belépett a terembe, így hivatalosan is kezdetét vette az utolsó tanítási napom ebben az iskolában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése