4. fejezet

Ahogy pilláim megrebbentek a reggeli napfény hatására, egy különös érzés futott végig gerincem vonalán. Valami nem olyan volt, mint amilyennek kellett volna lennie, ezt biztosra tudtam. Lábaimat óvatosan helyeztem a puha szőnyegre, majd apró léptekkel közelítettem meg a fürdőszobát, ahol fogkefémet magamhoz véve meredtem tükörképemre. Egyetlen napom maradt arra, hogy felkészüljek a nagy találkozásra. Ekkor hatalmas csörömpölés verte fel az eddig némaságba burkolózott házat, melyre egy sikoltás tört ki ajkaim közül. Remegő végtagokkal indultam le a lépcsőn, szigorúan a korlát mentén, míg végül a konyha ajtajában kötöttem ki, ahonnan láttam az ismeretlen eredetű zaj forrását. Gyönyörű, hófehér szárnyak feszültek látókörömben, mire szám egy szabályos "O" alakot formált. Egy Kiválasztott-hoz volt szerencsém! Mellkasom egyenletlenül emelkedett és süllyedt, miközben a férfi felé közeledtem. Azt biztosra vettem, hogy férfi volt, ugyanis már háta pusztán több tökéletesen kidolgozott izom díszelgett, mint nekem egész testemen. Tökéletes tollai bágyadtan lógtak hátán, majd egy apró szitkozódás hallatszott felőle és könnyedén tenyerébe fogta az imént leejtett teáscsészét, a zaj okozóját. 

-Szia.- léptem mellé kissé félénken, ugyanis nem tudtam, hogy miért van itt és megrémiszteni sem szerettem volna. Alsó ajkát beharapva emelte átható pillantását rám, mire ajkaim enyhén elnyíltak. Hatalmas, zöld íriszei, akár két drágagyöngy, ragyogtak, amelyekhez párosult kócos, barna haja és enyhén borostás ábrázata, amik így együtt, valami földönkívülin csodálatos kinézetet biztosítottak neki. Bőre a barna egy halványabb árnyalatában mutatkozott, ami lehengerlő kontrasztot alkotott szárnyaival és fehér pólójával.
-Nagyon sajnálom, hogy felébresztettelek, nem akartam eltörni a csészédet sem, de nem mozgok valami otthonosan a konyhában.- szabadkozott tarkóját vakarva.
-Semmi baj.- hebegtem előkapva a seprűt és már el is tüntettem a porcelán maradványokat.- Amúgy, Te ki is vagy?- vetettem fel rá egy hirtelen pillantást, majd inkább a kávéfőzőre fordítottam figyelmem.
-A Mindenható küldött, ugyanis előrébb hozta a találkozásotok időpontját, de ne aggódj. Ebben mindent leír.- halászott elő egy borítékot, ami tökéletesen megegyezett azzal a darabbal, amit tegnap kaptam. A lélegzetem elakadt és egyre csak a papír darabot szuggeráltam, hátha így egy idő után eltűnik.
-Miért?- ejtettem ki az egyetlen kérdést, ami elmémben kavargott.
-Mert súlyos veszélyben van a Menny és Te vagy az egyedüli, aki képes megállítani azt a mérhetetlen pusztítást, amit az egyik Kiválasztott művel. El kell, hogy vigyelek a mindenhatóhoz. Fél órád van elkészülni, utána indulunk.- helyezte kényelembe magát az ebédlő asztalunknál, mire csak tátogni voltam képes.
-Én erre még nem készültem fel.- temettem arcomat tenyereimbe, ugyanis vészesen közel álltam a sírás határához.- Még a nevedet sem tudom!- szipogtam egy aprót kikukucskálva ujjaim között.
-Adam, de most már siess!- mosolygott édesen és megtolt az emelet felé.
-Te is Kiválasztott vagy?- tettem még fel gyorsan életem legértelmetlenebb kérdését.
-Nem, egy dementor, de most már siess!- nevetett és visszaült a székre. A levelemet szorongatva szedtem egymás után a lépcsőfokokat és a szobámba érve előkaptam az egyenruhámat, pont olyat, amit Adam is viselt. Egy sima, fehér pólóból áll és egy sötétebb, kék farmerből, a lányoknak egy fehér balerinacipő, a fiúknak egy fehér tornacipő. Nem túl feltűnő és még kényelmes is. Visszasiettem a sráchoz, aki egy almát rágcsált halálos nyugalomban. Persze, neki könnyű, ugyanis nem Ő találkozik a Mindenhatóval életében először percek múlva. Egy hirtelen mozdulattal engedtem szabadjára szárnyaimat, így sikeresen levertem egy műanyag tálat, amiben mogyoró volt.
-Istenem!- kaptam fel az edényt és sietve indultam meg a bejárati ajtó felé. A levelet közben gondosan kibontogattam. A tökéletesen ívelt betűk összetéveszthetetlenek voltak.

"Hatalmas bánatomra újra tollat kellett ragadnom és tudatnom kell veled, kicsi Moon, hogy a segítséged nélkülözhetetlen, ugyanis a Mennyország darabjaira hullik. A levelet Adam vitte ki neked, aki el fog vezetni hozzám, még ma, pontosan 10-kor. A helyszín változatlan, az öreg diófa alatt várlak. 

Mindenható"

Légzésem felgyorsult a pár sor elolvasása közben, így egy pillanatra meg kellett állnom, mire Adam elkapta a kezem és kivonszolt a házból.

-Sietnünk kell.- mosolygott rám, így egy kicsit összement a gombóc a torkomban. 

-Mehetünk.- csuktam be szemeimet egy hatalmas sóhajtás közepette és együtt röppentünk fel a magasba. Mindig megnyugtat, ha a kellemesen hűvös szél a hajamba kap, de most még erre sem voltam képes lehiggadni, ugyanis a távolban megpillantottam az ominózus fát, mely kimagasodott a többi közül. A lábaim remegtek, ahogy földet értünk egy kicsit távolabb a megbeszélt helytől, így a bokrokon keresztül kellett átverekednünk magunkat, igaz, ez Adamnek nem okozott gondot, nem úgy, mint nekem. Aprócska termetemmel az összes előbukkanó ágba tökéletes pontossággal beleakadtam. Pár percen belül elértük egy kis tisztás szélét, aminek a közepén méltóságteljesen állt az öreg diófa. Előtte megpillantottam egy alakot. Hevesen kezdtem el fújni a levegőt tüdőmből. Az illetőnek csak a makulátlan, hófehér szárnyait láttam, ugyanis háttal állt nekem.

-Veled maradok.- csúsztatta meleg tenyerét az enyémbe Adam és elindultunk a férfi felé...

3. fejezet

Egy újabb nap, egy újabb kihívás. Megpróbálkoztam a lehetetlennel, ugyanis a lehető legkeményebben próbáltam kizárni elmémből a Mindenható bajjósló sorait, de egyszerűen mintha kis kampókkal kapaszkodna elmémbe, csak nem akart távozni onnan. A lehető legátlagosabban öltöztem fel és a kissé szakadt hátizsákommal indultam meg az utcán az iskola felé, ami csak 3 utcányira volt a házunktól. 

-Kit látnak szemeim? A Bongyori, aki tegnap nem nagyon akart beszélgetni velem.- mosolygott rám Gavin kissé kesze-kusza fogsorával, ami elbírna egy fogszabályzót. Istenem, hogy az a sok tinisorozat mekkora kamu! Fogkrém reklámba illő mosoly? Mégis hol? 

-Bocsi, csak elég furcsa volt, ugyanis nyár elején költöztünk ide és nem nagyon szeretek idegenekkel beszélni, főleg, hogy még osztálytársak sem vagyunk.- rántottam meg a vállamat, így azonban már ketten folytattuk az utunkat.- Te egy tipikus rossz fiúnak nézel ki, az átlagosabbik fajtából. Ráhibáztam?- néztem végig öltözetén, mely egy szakadt, fekete farmerből és egy fehér pólóból állt, melyen egy koponya díszelgett. 

-Te meg egy modellnek, aki a szabadidejét puccos partikon tölti előkelő férfiak társaságában. Ráhibáztam?- vigyorgott mindentudóan. 

-Nem éppen...- vakartam idegesen tarkómat. Ilyennek látnak az emberek? 

-Akkor szerintem ennyit arról, hogy külsőről ítéljük meg a másikat.- kuncogott és másik vállára dobta a zsákját. 

-Szóval nem szeretsz felgyújtani dolgokat hobbiból?- néztem csillogó, szürke íriszeit, mire elnevette magát. 

-Természetesen nem. Tudod Moon, te semmit nem tudsz rólam, de én rólad már tudom, hogy szörnyű ember ismerő vagy.- kuncogott, mire egy elég erőset ütöttem a felkarjába. 

-Most már azt is tudod, hogy erőm is van.- bólintottam, mikor láttam kissé fájdalmas arckifejezését. Az út további részét inkább a környék feltérképezésével töltöttem, majd két percen belül már az iskola hatalmas kapuján léptünk be. Az osztálytermem előtt elváltunk és én beléptem a társadalom eme kis csoportjába, mely még csak észre sem vette érkezésemet. Egy egyszerű mozdulattal vetettem magam a padomba és rajzfüzetembe kezdtem firkálgatni. 

-Mit rajzolsz? Én is nagyon szeretek rajzolni, de sajnos nem tudok olyan szépen.- pattant mellém egy lány, akinek rövid, barna haja fel volt zselézve, kék szemei merészen csillogtak és vidáman figyelt engem.- 5-dik szülinapomra kaptam egy zsírkréta készletet egy csomó színnel, de a bátyám viccesnek találta, hogy megetette a macskával az egész dobozt. Igazából a bátyám tud kedves is lenni, de általában szemétkedni szokott velem.- dőlt belőle a szó, szinte megállíthatatlannak bizonyult. Az egész lányból sütött az energia.
-Van macskátok?- kérdeztem bele végtelen szövegébe, mire elnevette magát.
-Ez vicces sztori, de mivel becsöngettek, így majd máskor elmondom.- pattant a saját helyéhez, mire bárgyú vigyor jelent meg a képemen. Milyen egy csaj! Első óránk biológia volt, amin a családalapításról tanultunk, mire akaratlanul is az én "családom" jutott az eszembe. Mielőtt Kiválasztottá változtattak volna, természetesen nekem is volt rendes családom, de az emlékeimet kitörölték velük kapcsolatban, csak az arcuk él merőben élesen a szívemben, melyre életemnél is jobban vigyázok, bár ez fizikailag nem lehetséges. Emlékszem anyukám göndör hajára, ami teljesen olyan, mint az enyém, apukám borostás, mosolygós arcára és húgom, apától örökölt, fekete tincseire és elbűvölő, zöld szemeire, melyekkel a lelkemig tudott hatolni. Ennyi maradt nekem a családomból, semmi más, csak pár elmémben élő kép. Természetesen semmi bajom sincs a mostani "mostoha" szüleimmel, de ez teljesen más. Az életemben annyi idézőjeles kifejezés van, hogy néha úgy érzem, hogy már semmi nem olyan, mint amilyennek kellene lennie körülöttem. "Élet." Így kéne leírnom, mivel amit teszek, azt ez a fogalom nem takarja.
-Miről álmodozol topmodell?- lökött oldalba Gavin, amit nem igazán értettem, ugyanis neki is órán kéne lennie, azonban alaposabb körbetekintés után meg kellett állapítanom, hogy már kicsengettek.
-Semmi, nem érdekes.- sóhajtottam mosolyt erőltetve magamra.- Miért jöttél át?
-Csak a haveromhoz, de megláttalak magadba mélyedve és gondoltam kirobbantalak a nyugalmi zónádból.- vigyorgott, mire csak egy újabb ütést kapott.- Na én megyek is. Szervusz topmodell.
-Ne hívj így!- nyújtottam ki rá a nyelvem, mire nevetve tovább állt. A többieknek miért ilyen könnyű az életük? Esküszöm, én lennék a legboldogabb, ha egy napra, csak egy napra, visszakaphatnám az igazi családomat. Megrázva fejemet hessegettem el a végrehajthatatlan vágyaimat, majd inkább a tanulmányaimra koncentráltam.

***

Magamban őrlődtem a szobámban egy tollal a kezemben, ugyanis a fejemben kavargó gondolatokat időnként gyorsan papírra vetettem. Nem is figyeltem, de egy rajz született meg kezeim munkája alatt. Szavakból állt a kép, mely egy magányosan ülő lányt ábrázolt. A szavak elkeserítően csengtek, mégis valami löketet adott a mű, ugyanis az összes fájdalmamat beleírtam. A szív helyén egyetlen, hatalmas, sötét szó állt. Fájdalom. 

***

Ennél szörnyűbb estém még soha nem volt. Habár, hogy lehetne nyugodt estém, mikor holnap találkoznom kell a Mindenhatóval, akit eddig senki nem látott. A fejem sajgott a sok izgulástól, így inkább a konyhába tipegtem egy pohár vízért, azonban, mikor kitekintettem az éjszakába valami legyőzhetetlen vágy kerített hatalmába. Repülnöm kell. Behódolva érzéseim fölött óvatosan kiengedtem szárnyaimat, amelyek fehéren feszítettek magam mellett. Igen, ebben hasonlítunk a mesékben leírt angyalokhoz, de nincsen kis, repdeső glóriánk. Apró szárnypróbálgatásokkal elemelkedtem 10 centit a földtől, majd vissza és biztosan lépkedtem az ajtóba. Az órára pillantva ért a döbbenet, hogy bizony már hajnali fél három van. Szemeimet lecsukva hatalmas levegőt vettem és kiröppentem az éjszakába. Hajamba jólesően kapott a szél ahogy egyre csak kerülgettem a magasba törő épületeket. Arcomon egy kósza könnycsepp jelent meg, majd egy másik is követte. Hiányzik, hogy valakivel megoszthassam az élményeimet, hogy valakinek azt mondjam, hogy anya, vagy apa, vagy csak megosszam vele életem minden kis apró hülyeségét. Hiányzik az ÉLET. 

***

Óvatosan ereszkedtem az elég széles párkányra és feltűnésmentesen léptem be az ablakon, mely a nyári hőségnek köszönhetően nyitva állt. Fájdalmas mosollyal léptem az ágyhoz, ami a szoba sarkában terült el és egyre csak figyeltem a rajta szuszogó srác sziluettjét. 

-Hiányzol, Trav.- leheltem apró puszit orcájára és amilyen gyorsan jöttem, úgy távoztam is volt barátom szobájából, haza felé vettem az irányt. A fehér házunk lakatlannak tűnt a lámpák fénye nélkül, bár melyik ház nem! A tetőre telepedtem és az emlékek elárasztottak, a könnyeim pedig egyre csak potyogtak a csillagos eget kémlelve...