2. fejezet

Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzed, hogy egyedül hagytak és már soha nem is lesz olyan, aki szeretni fog, de tudnod kell, hogy az ilyen pillanatok csak átmenetiek, akármennyire is tűnnek hosszúnak. Nem egy ilyen pillanatot éltem már át, így lassan kezdek rájönni, hogy hogyan kell ezeket túlélni. Igazából ezeket nem is túlélni kell, hanem átélni, mivel ezek a sötét érzések is életünk részei, akárcsak a boldog percek. Most mégis úgy érzem, hogy legszívesebben visszamennék az időben és újrakezdenék mindent, mivel elrontottam az egész életemet, viszont ez szinte egyenlő a lehetetlennel, így sorsomba beletörődve csodálom tovább az előttem elsuhanó tájat. Egy új város, új környék, új iskola, új élet, mely egyáltalán nem biztos, hogy jobb lesz, mint az előző volt. Sóhajtva pillantok le markomba, amiben egy apró üzenet lapul, gyorsan lefirkantott betűkkel, mégis számomra szépen, csakis azért, mert ez Travis kézírása.

"Moon, nagyon sok mindent írhatnék, de a legtöbbet úgy is tudod. Emlékszel a napra, mikor odamentem a padodhoz és megkérdeztem a neved? Láttam rajtad, hogy nagyon nincs kedved a társalgáshoz, mégis szóba álltál velem. Már akkor éreztem, hogy te más vagy, de miért is? Azóta sem jöttem rá. De tudod mit? Ha egyszer egy pasi rá fog jönni, akkor Ő lesz a világ legszerencsésebb embere. Nagyon fogsz hiányozni, de ez csak egy üres mondat, a fájdalmamat nem tudom beleírni. Kérlek, vigyázz magadra és ígérem, soha nem foglak elfelejteni! Trav" 

Mosolyogva figyeltem a kissé gyűrött cetlit, melyre egy apró könnycseppem hullott le végigszántva arcomon. El fog felejteni, ebben biztos voltam. Szeptemberben úgyis találkozik valaki mással, de tudom, hogy most még neki is rossz, de ez a sorsom, nem tehetek ellene semmit. Érezte, hogy más vagyok. Mindenki érzi, hogy más vagyok, de ők csak simán azt mondják, hogy flúgos. 

-Minden rendben van, Moon? - fordult hátra aggódó tekintettel, Irish, mely könnyeimnek szólt.

-Persze, csak az emlékek - vigyorgok bugyután ölembe, majd egy gyors mozdulattal zsebembe rejtem a papírdarabot, mely egy csodás emlékké vált lelkemben.

***

A nyár mindig gyorsabban eltelik, mint a többi hónap, ebben biztos vagyok, így már megint ünneplőmben feszítek az iskolai évnyitón. A diákok, mint egy hangyaboly sétálnak barátaik között egyre csak a nyári élményeiket mesélve, egészen addig, míg teljesen ki nem fogynak a történetekből, ekkor viszont már ott áll az igazgató az udvaron lévő színpadon a mikrofon előtt és szoknyáját megigazítva belekezd a mondandójába. Én csak leszegett fejjel állok az osztályom rövid sorának a végén és göndör hajam takarásából méregetem a színes tömeget, mely mostanra egy kissé lenyugodott, bár még sokan a szünetük ecsetelésével ütik el idejüket. Lassan egy órája állunk a tűző napon, ennek eredményeképp, úgy érzem napszúrást fogok kapni, de ez az emelvényen álló nőt egyáltalán nem izgatja, monoton hangon folytatja a felolvasást. Egy mély hang érkezett hátam mögül, mire hatalmas lendülettel fordultam meg, habár így szerencsésen nekiütköztem a hang gazdájának. Hajamat fülem mögé tűrve motyogtam el valami bocsánat kérés félét, bár szerintem a felét nem is hallotta, de legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. 

-Semmi baj - legyintett és a kezét nyújtotta.

-Moon - simítottam kézfejemet hatalmas tenyerébe, mire erőteljesen megrázta. 

-Gavin - kuncogott, gondolom ügyetlenkedésemen. Ekkor felnéztem és tekintetem találkozott az övével. Abban a pillanatban képtelen voltam elnézni másfele, mivelhogy világos, szürke szemei valami nagyon furcsa érzést ébresztettek fel bennem, ami teljesen megbabonázott. Mámoros volt. Azt mondják, hogy nincs első pillantásra szerelem. Egyet értek velük, ez valami teljesen más. Gavin olyan kettős érzéseket kavart fel bennem, mint még soha senki, ugyanis pillantása egyszerre volt érzelemmentes, mégis melengető, az energia, ami körbe vette erőt sugárzott, de közben arca sápadt volt, rövid, kócos, fekete haja pedig pont olyan volt, mintha elaludta volna. Ekkor az udvar elcsöndesült és az osztályok elkezdtek bevonulni a hatalmas, fehér épületbe, így én is követtem az osztályomat, azonban meglepetésemre a srác nem arra jött, amerre én. A nyálas tini sorozatokban nem az van, hogy a szerencsétlen, szürke csaj egy osztályba kerül a jóképű pasival? Újrafelvételt követelek! Igaz, Gavin nem pont az az álompasi típus, de nem is néz ki túl rosszul. Szerintem ezt a témát inkább nem vetem fel újra, mivel elkezdődött az első órám és amennyire én szerencsés vagyok még csak arra sem figyeltem, hogy ki mellé ülök le, így egy szőke hajú, kék szemű sráccal néztem farkasszemet, mikor oldalra fordítottam a fejemet. Pont az a Barbie babák álma típusú fiú, akitől engem viszont elkap a hányinger. Tudom, nem szép dolog külső alapján ítélni, de senki nem mondhatja nekem, hogy egyszer legalább életében nem tette volna már ezt. Ha tévedek, akkor én kérek elnézést! A szöszi csak meredt rám, majd egy kicsit megdöntötte az arcát, így viszont hasonlított egy bagolyra, mire elmosolyodtam, ezután viszont inkább az osztályfőnökkel voltam elfoglalva, aki a szokásos év eleji dolgokat hadarta roham tempóba, mivel csak három órája volt elmondani, utána pedig mehettem haza. 

***

Vannak olyan napok mindenki életében, mikor egyszerűen minden rossz és legszívesebben az öngyilkosságba menekülne, de ezt soha nem szabad hagyni elhatalmasodni a tested felett, arra kell gondolni, hogy ennél már csak jobb lehet, és lesz is! Éppen egyik festményemen dolgoztam, mikor egy apró, fehér galamb jelent meg az ablakpárkányomon egy nagy borítékkal a csőrében. Mosolyogva nyitottam ki az ablakot, így utat engedve a kis állatnak, aki kényelmesen helyet foglalt az ágyamon, majd a levelet kezembe pottyantotta, így jobban szemügyre tudtam venni. Gyönyörű kézírással állt egyetlen szó a fehér papíron: "Mennyország". Soha senki nem járt még a Mennyországba, csak a Mindenható él ott egymagában, bár még Őt sem látta senki, mégis hatalmas izgalommal bontogattam ki az üzenetet. 

"Kedves Moon,

Reméltem, hogy soha nem jön el ez a nap, de ma mégis bekövetkezett, melytől oly régóta retteg a Menny népe, melyről Te, apró gyakornok, semmit nem tudhatsz. Hűséges alattvalóm és legnagyobb segítőm hatalmas hibát követett el, így a Te segítségedre lesz szükségünk, ifjú hölgy. A feladat nagyon nehéz és kemény erőnlétet igényel, melyből érezheted, hogy nem kis dolog, ami rád hárul ez által az elkövetett baklövés által. Tudom, hogy most még semmit nem értesz, de ez nem is szükséges. A lényeg, hogy jobb kezem, akit megbíztam a Kiválasztottak megjelölésével egy nem közétek valót is kijelölt, ezzel felbecsülhetetlen gondot okozva, mivel a titkunk becstelen kezekbe került. Te még most sem érted, hogy miért kellesz ehhez Te, de hidd el, hogy több közöd van hozzá, mint akárkinek a Világon. Hogy kitisztuljon számodra minden, légy ott az öreg diófánál, amikor a Hold az utolsó szakaszában van.

Mindenható"

Kidülledt szemekkel figyeltem a tökéletesen egyenes sorokat és nem voltam képes felfogni a szavak értelmét. A Mindenható találkozni szeretne velem? Miért pont velem? Észre sem vettem, hogy már egy ideje nem pislogtam, de ez a hír egyszerűen ledöbbentett. Vajon mi lehet az a súlyos hiba, amihez nekem van a legtöbb közöm és miért ennyire komoly? A kíváncsiság lassan elkezdett felemészteni belülről, így inkább összehajtottam a levelet és gondosan visszaraktam a borítékba, majd a meleg ágyamba bújtam és próbáltam nem a Mindenható szavaira gondolni, de a mondatai ott csengtek a füleimben. "...amikor a Hold az utolsó szakaszában van...". De hiszen az már csak 2 nap! Ennyire még sosem voltam ideges, mint ezen az estén, ebben biztos vagyok. Lehet, hogy én tettem rosszat? Ó, Istenem! Meg fogok őrülni!

1. fejezet

Vajon milyen érzés lehet megöregedni? A legtöbb halandó bármit megadna a halhatatlanságért, de szerintem soha nem gondoltak még bele, hogy az mivel is jár. Mi értelme a halandóságnak, ha egyedül vagy? 

-Moon! Jó reggelt Kicsim - jelent meg a felügyelőm a szobám ajtajában. 

-Szia Irish! - töröltem meg fáradtan szemeimet, majd egy nyújtózás kíséretében felültem.- Hány óra van?- hunyorogtam a hirtelen érkezett napfény miatt. 

-Még van egy órád iskola kezdésig - rakta le az éjjeli szekrényemre a kis tálcát, amit eddig kezeiben tartott. Egy fáradt nyögés hagyta el ajkaimat, miközben az ágyból kászálódtam kifele, bár még volt időm, suli előtt be szerettem volna menni Travishez, aki a szomszédunk és egyben a legjobb barátom is, bár nem tudja, hogy ki is vagyok igazából, de ez így van jól. Szomorúan érzékeltem, hogy péntek van és egyben július közepe is, így megint elbúcsúzhatok az iskolámtól, mivel jövőre ugyancsak máshova fogok járni, a szabályok miatt. 19 éves vagyok, de már negyedszerre jártam ki az egyetem első osztályát, mivel én is Kiválasztott vagyok, így sajnos nem öregszem, igaz, csak 3 éve lettem én is ilyen. Nem vagyunk sokan, de mindenki szívesen cserélne egy halandóval, mivel ez az élet csak szenvedésből áll. A fiatalabbaknak vannak felügyelőik, akik ugyancsak Kiválasztottak. Én Irisht kaptam, aki 36 éves és van egy párja, akit igazából a Mindenható rendelt mellé, de nagy szerencséjükre egymásba szerettek, így boldogak. A felügyelő apám neve Greg, de nem sokat szoktunk együtt lenni, mert folyamatosan dolgozik, ahogy Irish is, de ő reggelente azért még itthon van, mikor felkelek. Gyorsan magamra kapkodtam pár rongyot és már mentem is a mellettünk lévő, hatalmas, fehér palotába, ahova kopogás nélkül léptem be, mivel tudtam, hogy drágalátos barátom, Travis még nagyban alszik. Ismerem őt eléggé. Lassan lépkedtem a szobája felé és egy elég hangosra sikeredett csatakiáltással rúgtam be a szobája ajtaját, mire riadt képpel bámult rám. Hatalmas röhögés szakadt elő mellkasomból és levetettem magam mellé, mire dühösen figyelte az arcomat.
-Jó reggelt Manó! - bújtam közel mellkasához.
-Neked is! Csak, hogy tudd, igazán gyűlöllek! - kezdett el csikizni, amivel tudja, hogy az őrületbe tud kergetni, mivel tudni illik, hihetetlenül csikis vagyok. Már folytak a könnyeim, mikor végre abbahagyta a kínzásomat és csak ültünk egymással szemben, mint egy normális baráti pár, de mindketten tudtuk, hogy ma vége lesz mindennek.
-Hiányozni fogsz - néztem le inkább kezeimre, melyek hanyagul pihentek ölemben. Megéreztem Travis puha kezét állam alatt, majd óvatosan felemelte, hogy a szemébe nézzek. Éreztem, hogy végigfut az első könnycsepp az arcomon.
-Ne sírj, Moon, kérlek! Annyira csodálatosak a szemeid, hadd élvezzem még a csillogó, feledhetetlen kékségeket, melyek 1 éve rabul ejtettek és máig sem engedtek el - törölte le óvatosan, hüvelykujjával a kósza, vizes csíkot arcomról.
-Soha nem volt nálad jobb barátom, Trav. Nagyon fogsz hiányozni - bújtam kemény mellkasához és karjait óvóan körém fonta, amitől kellemes biztonság érzetem támadt. Erőteljesen szívtam magamba férfias tusfürdőjének illatát, majd elengedett, így hátrébb csúsztam az ágyán. Lehajtott fejjel méregette az ágyneműjét, mire újra előtört belőlem egy apró könnycsepp.

-Nem szeretem amikor sírsz - rázta meg a fejét egy apró mosollyal, mire nekem is akaratlanul felfele görbültek az ajkaim. - Szeretném, ha ez a nap lenne életed legjobb napja - csúsztatta kezét a tenyerembe és óvatosan ölébe kapott, így szállt ki az ágyból. Kuncogva puszikat nyomtam kissé borostás arcára, amíg le nem rakott a babzsák foteljébe, ami tökéletesen passzolt a zöld színű szobájába. Hatalmasat sóhajtva néztem körbe, talán utoljára a hatalmas szobában, amiben olyan rendetlenség volt, hogy esküszöm, szerintem meg sem tudnám mondani, hogy milyen színű a szőnyege. Ezen a gondolaton újra csak mosolyognom kellett, minek hatására a barna hajú srác kételkedve épelméjűségemben pillantott rám. Csak legyintettem egyet és kimentem a folyosóra, hogy felöltözhessen.
-Indulhatunk? - emeltem tekintetemet rá, mikor már felöltözve állt előttem, mire csak némán bólintott egyet. Nem szerettem volna barátot találni, mivel tudtam, hogy csak egy évünk lenne együtt, de bunkónak sem szerettem volna tűnni, így hagytam Travist, had közeledjen, mire, hopp! Legjobb barátok lettünk és így nagyon fáj, hogy el kell mennem. Még elég kezdő vagyok és el kell sajátítanom, hogy hogyan kell ügyesen tovább lépni és egyszerűen elfelejteni a múltat.
-Min gondolkodsz ennyire? - éreztem meg, hogy óvatosan átkulcsolja a kezemet, mire egy apró sóhaj hagyta el számat.
-Azon, hogy olyan rossz, hogy el kell mennem - rúgtam bele egy apró kis kőbe erősen, mire szép ívet leírva belepottyant a kis tóba, ami a házunktól 100 méterre van. Nagyon sokat jártunk ide, mi ketten, szinte minden nap, de most ezek a pillanatok olyan távolinak tűntek, mintha meg sem történtek volna.
-Biztos, hogy fogunk még találkozni - húzott magával szembe és lágyan végigsimította az arcomat. Halvány pír kúszott arcomra, bár ez nem érintésének szólt, sokkal inkább a bennem tomboló tűz mutatkozott meg orcáimon. Legszívesebben ordítottam volna és valakit jól megvertem volna, de természetesen nem tettem.
-El fogunk késni - léptem újra mellé és folytattuk az utunkat. Mikor megpillantottam az iskola épületét, éreztem, hogy egy hatalmas gombóc nő a torkomba, ami nem is szeretett volna onnan távozni, így fájó szívvel, elszorult nyelőcsővel léptem be az épület előtti hatalmas kapun. Már negyedik alkalommal csinálom ezt, mégis most fáj eddig a legjobban. Soha nem voltam gyenge és most mégis úgy érzem, hogy egyszerűen elhagyott az erőm. Abban a pillanatban, hogy beléptem az osztályba egy apró alak csapódott nekem teljes erejéből. Szorosan tartottam magamhoz Lilien, a barátnőm kicsi termetét. Hangosan szipogott és éreztem, hogy könnyei eláztatták pólómat, de abban a pillanatban ez teljesen hidegen hagyott.
-Ugye tudod, hogy ez nem fair, hogy itt hagysz? - mosolygott nedves szemeit törölgetve.- Nagyon fogsz hiányozni! - vont mellkasához újból, így szinte lélegezni sem bírtam. Fájó lelkem egyre csak lüktetett, időt sem hagyva a felejtésre.
-Te is nekem, de hidd el, hogy biztos jön majd valaki nálam sokkal érdekesebb és már nem is fogsz emlékezni arra az unalmas csajra, akinek még a haja is unalmas - grimaszoltam, mire elnevette magát.
-Soha nem foglak elfelejteni, Moon, soha. Na most hagylak menni, mert már Travis mérgesen néz rám - kuncogott és meglökött a srác felé, akire így egyenesen ráestem. Ahogy felnéztem összetalálkozott tekintetünk, mire mindketten felröhögtünk, mint két retardált fóka.
-Jobb lenne ha vigyáznál magadra, mert így nem engedhetlek sehova, még bajod esik - segített a helyemre ülni. Hatalmas sóhajok közepette vettem tudomásul, hogy az osztályfőnökünk belépett a terembe, így hivatalosan is kezdetét vette az utolsó tanítási napom ebben az iskolában.

Bevezetés

Aki meghal, az a Mennyországba jut, ha pedig koszos volt a lelke, akkor a Pokolba, ezt mindenki tudja, akár hisz Istenben, akár nem. Senki nem tudja még csak elképzelni sem, hogy mi az igazság. Aki meghal, az nem jut semmilyen Mennyországba és nem is vezet az útja a Pokolba. Senki nem tudja, hogy mi történik velük, de többé senki sem látja őket, egyedül a Mindenható ismeri a titkukat, ő pedig nem mondja el senkinek, ez így van ősidők óta. Bár ilyen egyszerű lenne, de mégsem! Vannak, akiknek más szánt a sors, belőlük lesznek a Kiválasztottak. Nem lehet tudni, hogy kiből lesz Kiválasztott és ki veszik el örökre, ezt csak egyetlen élőlény tudja és ő nem mondja el senkinek. Minden élő ember azt mondja, hogy, aki meghal, az onnantól kezdve az égből figyeli őket és mindent lát, hogy mit csinálnak a szerettei, de ez csak egy kitalált mese, mivel az igazság ennél jóval érdekesebb. Aki egyszer Kiválasztott lesz, az többé nem lehet újra ember, mégis az emberekkel kell élnie. Akit a Mindenható kiszemel, az Kiválasztott lesz és meghal, de a lelke tovább él egy teljesen új testben, ami hasonlít a mesékben leírt angyalokhoz, mégis más, mivel a történetekben az angyalok a Mennyből irányítják és figyelik, védelmezik az embereket, pedig ilyenről szó sincs. Aki Kiválasztott, az nem öregszik, a végtelenségig olyan idős lesz, amennyi halála pillanatában volt, így elég egyszínű életet élnek. Mint említettem az emberekkel együtt kell élnünk, de nem mindegyikünknek. Aki iskolás korában változott át, annak a legkönnyebb, mivel annyi a dolga, hogy fojtassa az iskolát. Igen ám, de nem öregszik, így mindig ugyanabban az évfolyamban kell járnia, de ez feltűnő lenne, így minden évben új iskolát kell keresnie. Ez szintén vonatkozik a már dolgozó Kiválasztottakra, akiknek ugyan csak minden 3. évben kell munkát cserélniük, de ez már nehezebb feladat, de a Mindenható megoldja. Ami még különleges, hogy nincsenek öregek a Kiválasztottak között. A legidősebb, akiről tudok, 43 éves volt eltávozása napján, bár ma már 1023. évében jár és ugyancsak úgy néz ki, mint aznap, amikor a kiválasztása történt. Igazán unalmas a végtelenségig ugyanazt csinálni, ugyanakkorának maradni, de ez ellen nem lehet semmit sem csinálni, ezt el kell fogadni.