2. fejezet

Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzed, hogy egyedül hagytak és már soha nem is lesz olyan, aki szeretni fog, de tudnod kell, hogy az ilyen pillanatok csak átmenetiek, akármennyire is tűnnek hosszúnak. Nem egy ilyen pillanatot éltem már át, így lassan kezdek rájönni, hogy hogyan kell ezeket túlélni. Igazából ezeket nem is túlélni kell, hanem átélni, mivel ezek a sötét érzések is életünk részei, akárcsak a boldog percek. Most mégis úgy érzem, hogy legszívesebben visszamennék az időben és újrakezdenék mindent, mivel elrontottam az egész életemet, viszont ez szinte egyenlő a lehetetlennel, így sorsomba beletörődve csodálom tovább az előttem elsuhanó tájat. Egy új város, új környék, új iskola, új élet, mely egyáltalán nem biztos, hogy jobb lesz, mint az előző volt. Sóhajtva pillantok le markomba, amiben egy apró üzenet lapul, gyorsan lefirkantott betűkkel, mégis számomra szépen, csakis azért, mert ez Travis kézírása.

"Moon, nagyon sok mindent írhatnék, de a legtöbbet úgy is tudod. Emlékszel a napra, mikor odamentem a padodhoz és megkérdeztem a neved? Láttam rajtad, hogy nagyon nincs kedved a társalgáshoz, mégis szóba álltál velem. Már akkor éreztem, hogy te más vagy, de miért is? Azóta sem jöttem rá. De tudod mit? Ha egyszer egy pasi rá fog jönni, akkor Ő lesz a világ legszerencsésebb embere. Nagyon fogsz hiányozni, de ez csak egy üres mondat, a fájdalmamat nem tudom beleírni. Kérlek, vigyázz magadra és ígérem, soha nem foglak elfelejteni! Trav" 

Mosolyogva figyeltem a kissé gyűrött cetlit, melyre egy apró könnycseppem hullott le végigszántva arcomon. El fog felejteni, ebben biztos voltam. Szeptemberben úgyis találkozik valaki mással, de tudom, hogy most még neki is rossz, de ez a sorsom, nem tehetek ellene semmit. Érezte, hogy más vagyok. Mindenki érzi, hogy más vagyok, de ők csak simán azt mondják, hogy flúgos. 

-Minden rendben van, Moon? - fordult hátra aggódó tekintettel, Irish, mely könnyeimnek szólt.

-Persze, csak az emlékek - vigyorgok bugyután ölembe, majd egy gyors mozdulattal zsebembe rejtem a papírdarabot, mely egy csodás emlékké vált lelkemben.

***

A nyár mindig gyorsabban eltelik, mint a többi hónap, ebben biztos vagyok, így már megint ünneplőmben feszítek az iskolai évnyitón. A diákok, mint egy hangyaboly sétálnak barátaik között egyre csak a nyári élményeiket mesélve, egészen addig, míg teljesen ki nem fogynak a történetekből, ekkor viszont már ott áll az igazgató az udvaron lévő színpadon a mikrofon előtt és szoknyáját megigazítva belekezd a mondandójába. Én csak leszegett fejjel állok az osztályom rövid sorának a végén és göndör hajam takarásából méregetem a színes tömeget, mely mostanra egy kissé lenyugodott, bár még sokan a szünetük ecsetelésével ütik el idejüket. Lassan egy órája állunk a tűző napon, ennek eredményeképp, úgy érzem napszúrást fogok kapni, de ez az emelvényen álló nőt egyáltalán nem izgatja, monoton hangon folytatja a felolvasást. Egy mély hang érkezett hátam mögül, mire hatalmas lendülettel fordultam meg, habár így szerencsésen nekiütköztem a hang gazdájának. Hajamat fülem mögé tűrve motyogtam el valami bocsánat kérés félét, bár szerintem a felét nem is hallotta, de legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. 

-Semmi baj - legyintett és a kezét nyújtotta.

-Moon - simítottam kézfejemet hatalmas tenyerébe, mire erőteljesen megrázta. 

-Gavin - kuncogott, gondolom ügyetlenkedésemen. Ekkor felnéztem és tekintetem találkozott az övével. Abban a pillanatban képtelen voltam elnézni másfele, mivelhogy világos, szürke szemei valami nagyon furcsa érzést ébresztettek fel bennem, ami teljesen megbabonázott. Mámoros volt. Azt mondják, hogy nincs első pillantásra szerelem. Egyet értek velük, ez valami teljesen más. Gavin olyan kettős érzéseket kavart fel bennem, mint még soha senki, ugyanis pillantása egyszerre volt érzelemmentes, mégis melengető, az energia, ami körbe vette erőt sugárzott, de közben arca sápadt volt, rövid, kócos, fekete haja pedig pont olyan volt, mintha elaludta volna. Ekkor az udvar elcsöndesült és az osztályok elkezdtek bevonulni a hatalmas, fehér épületbe, így én is követtem az osztályomat, azonban meglepetésemre a srác nem arra jött, amerre én. A nyálas tini sorozatokban nem az van, hogy a szerencsétlen, szürke csaj egy osztályba kerül a jóképű pasival? Újrafelvételt követelek! Igaz, Gavin nem pont az az álompasi típus, de nem is néz ki túl rosszul. Szerintem ezt a témát inkább nem vetem fel újra, mivel elkezdődött az első órám és amennyire én szerencsés vagyok még csak arra sem figyeltem, hogy ki mellé ülök le, így egy szőke hajú, kék szemű sráccal néztem farkasszemet, mikor oldalra fordítottam a fejemet. Pont az a Barbie babák álma típusú fiú, akitől engem viszont elkap a hányinger. Tudom, nem szép dolog külső alapján ítélni, de senki nem mondhatja nekem, hogy egyszer legalább életében nem tette volna már ezt. Ha tévedek, akkor én kérek elnézést! A szöszi csak meredt rám, majd egy kicsit megdöntötte az arcát, így viszont hasonlított egy bagolyra, mire elmosolyodtam, ezután viszont inkább az osztályfőnökkel voltam elfoglalva, aki a szokásos év eleji dolgokat hadarta roham tempóba, mivel csak három órája volt elmondani, utána pedig mehettem haza. 

***

Vannak olyan napok mindenki életében, mikor egyszerűen minden rossz és legszívesebben az öngyilkosságba menekülne, de ezt soha nem szabad hagyni elhatalmasodni a tested felett, arra kell gondolni, hogy ennél már csak jobb lehet, és lesz is! Éppen egyik festményemen dolgoztam, mikor egy apró, fehér galamb jelent meg az ablakpárkányomon egy nagy borítékkal a csőrében. Mosolyogva nyitottam ki az ablakot, így utat engedve a kis állatnak, aki kényelmesen helyet foglalt az ágyamon, majd a levelet kezembe pottyantotta, így jobban szemügyre tudtam venni. Gyönyörű kézírással állt egyetlen szó a fehér papíron: "Mennyország". Soha senki nem járt még a Mennyországba, csak a Mindenható él ott egymagában, bár még Őt sem látta senki, mégis hatalmas izgalommal bontogattam ki az üzenetet. 

"Kedves Moon,

Reméltem, hogy soha nem jön el ez a nap, de ma mégis bekövetkezett, melytől oly régóta retteg a Menny népe, melyről Te, apró gyakornok, semmit nem tudhatsz. Hűséges alattvalóm és legnagyobb segítőm hatalmas hibát követett el, így a Te segítségedre lesz szükségünk, ifjú hölgy. A feladat nagyon nehéz és kemény erőnlétet igényel, melyből érezheted, hogy nem kis dolog, ami rád hárul ez által az elkövetett baklövés által. Tudom, hogy most még semmit nem értesz, de ez nem is szükséges. A lényeg, hogy jobb kezem, akit megbíztam a Kiválasztottak megjelölésével egy nem közétek valót is kijelölt, ezzel felbecsülhetetlen gondot okozva, mivel a titkunk becstelen kezekbe került. Te még most sem érted, hogy miért kellesz ehhez Te, de hidd el, hogy több közöd van hozzá, mint akárkinek a Világon. Hogy kitisztuljon számodra minden, légy ott az öreg diófánál, amikor a Hold az utolsó szakaszában van.

Mindenható"

Kidülledt szemekkel figyeltem a tökéletesen egyenes sorokat és nem voltam képes felfogni a szavak értelmét. A Mindenható találkozni szeretne velem? Miért pont velem? Észre sem vettem, hogy már egy ideje nem pislogtam, de ez a hír egyszerűen ledöbbentett. Vajon mi lehet az a súlyos hiba, amihez nekem van a legtöbb közöm és miért ennyire komoly? A kíváncsiság lassan elkezdett felemészteni belülről, így inkább összehajtottam a levelet és gondosan visszaraktam a borítékba, majd a meleg ágyamba bújtam és próbáltam nem a Mindenható szavaira gondolni, de a mondatai ott csengtek a füleimben. "...amikor a Hold az utolsó szakaszában van...". De hiszen az már csak 2 nap! Ennyire még sosem voltam ideges, mint ezen az estén, ebben biztos vagyok. Lehet, hogy én tettem rosszat? Ó, Istenem! Meg fogok őrülni!